Hungarian Literature as World Literature, szerk. Hajdu Péter és Z. Varga Zoltán
Csak egyetlen évet kellett volna várni azzal, hogy a Hungarian Literature as World Literature című kötet Goethe „Weltliteratur” fogalmának kétszáz éves évfordulóján jelenjen meg. 1827 óta gondolkodunk ugyanis arról, hogy miként határozható meg a világirodalom, milyen viszonyban van egymással nemzeti és világirodalom, hol vannak ennek a világnak a határai, lehetséges-e, hogy a magyar irodalom része legyen a világirodalmi kánonnak. Táguló és szűkülő definíciók, változó nézőpontok és érdekeltségek, kulturális és társadalmi területek, illetve újabb interdiszciplináris metszetek rakódnak a fogalom köré. Az irodalmi jelenségnél fiatalabb irodalomelméleti fogalom a szűkebb irodalomtudományi érdeklődés számára korán összekapcsolódott a nyelvek és kultúrák fordíthatóságának kérdésével, nyelv, irodalom és identitás kapcsolatának tanulmányozásával, az idegenségtapasztalat vizsgálati terepével, egyúttal olyan politikai, gazdasági és kulturális jelenségek faggatásával is, mint a világrendszer-elmélet, centrum és periféria, illetve a kulturális gyarmatosítás és a posztkolonialitás fenoménjei. A világirodalom modern története, vagyis szimbolikusan a goethei fogalomtól számított története már mindig is plurális, és ha valamiféle alakulástörténetet szeretnénk felrajzolni, leegyszerűsítve tér- és időbeli tágulásról, illetve a nagy narratívákról való lemondásról kell beszélnünk. Minden korszak világirodalom fogalma szükségképpen vet számot a saját nemzeti irodalommal is, annak geokulturális jelentőségével, a nemzeti nyelv és kultúra hagyományaival. A késő huszadik századtól a vállalt töredezettségre, a megalkotottság tudatosságára, a kiválasztott nézőpont hangsúlyozására reflektáló nyelv- és történelemszemlélet mégsem jelent lemondást a narratívaalkotásról. A közelmúltban megjelent összefoglaló irodalomtörténeti munkák a kánon, a nemzeti identitás, a kulturális és nyelvi határátlépések jelentésváltozásaira és történeteire is érzékenyek, így például a háromkötetes A magyar irodalom történetei és a Villanyspenót, az Akadémiai Kiadó Világirodalom, illetve Magyar irodalom című kiadványai, vagy akár Az angol irodalom története hét kötetben a Kijárat Kiadónál, amely munkák szerkesztői minden bizonnyal nagyban építettek a kézikönyvszerű használat célszerűségére is.
A Hajdu Péter és Z. Varga Zoltán szerkesztésében megjelent Hungarian Literature as World Literature című kötet az amerikai Bloomsbury Kiadó „Literatures as World Literature” című sorozatának legújabb, 34. darabja, a sorozat első kötete 2014-ben jelent meg. A kiadó koncepciója szerint a sorozat nyelvet, nemzetet, műfajt vagy témát állít kötetei középpontjába azok világirodalmi dimenzióit megcélozva. Meggyőződése szerint a világirodalomról írás mindig csak töredékes és hiányos lehet, viszont adott téma világirodalmi szempontból történő elemzése azt is elősegíti, hogy a világirodalom komplex, polifonikus természete, illetve a több nézőpontból való szemlélhetőség által megteremtett jelensége vizsgálható legyen. A sorozat eddig megjelent kötetei egyes nemzetek, országok és geokulturális területek (megjelenésük sorrendjében német, dán, amerikai, román, brazil, holland és flamand, afropolita, frankofón, bolgár, török, többnyelvű, perzsa, mexikói, indiai, afrikai, lengyel, tajvani, csendes-óceáni, közép-amerikai), továbbá műfajok és irányzatok (krimi, szürrealizmus, filozófia, képregény, feminizmus, elmélet, életrajz, film, novella, zsánerirodalom), illetve harmadik csoportként kortárs és huszadik századi szerzők (Roberto Bolaño, Elena Ferrante, Kazuo Ishiguro, Konsztandínosz Kaváfisz) életművét tárgyalják erősen strukturált tanulmánykötetek formájában. Ha lehet általános tendenciákat megállapítani, a tárgyalt nyelvek-nemzetek-területek a félperiferikus vagy periferikus zónákhoz tartoznak, a műfajok és irányzatok egyértelműen modern és kortárs transznacionális jelenségek, a szerzők pedig nemzetközi sikereket elérő, ugyanakkor perifériáról vagy félperifériáról származó, nem angol anyanyelvű szerzők (Ferrante, a névsor egyetlen nőszerzője esetében ráadásul bizonytalan a biografikus személy, az írói álnév mögött meghúzódó kiadói és szerzői stratégiák, de összességében a magasirodalmi státusz is). Nyilvánvalóan a sorozat minden kötetének témára szabottan kell megtalálnia a világirodalom fogalmához fűződő kapcsolódásokat, egyszerre belülről sajátként és kívülről idegenként szemlélni tárgyát, már amennyire ez lehetséges. Számot kell vetnie azokkal a mentális képekkel, sztereotípiákkal, előítéletekkel, amelyek rögzültek adott kultúráról, de kritikusan kell szembenéznie adott kultúra önképével is, összességében tehát elfogadni a nézőpontok mozgását és vakfoltjait. A magyar irodalmi kötet feladata így a világirodalom irányából megmutatni a magyar irodalom történetét, szerzőit és műfajait, nyelvi-kulturális karakterét, kánonjának változását, egyúttal pedig azt is, hogy mit jelent ebből a nézőpontból a világirodalom fogalma. Nehéz felmérni, hogy a magyar nyelvet és kultúrát nem ismerő potenciális olvasók számára a szándékoltan töredékes kép, amely a tanulmányok eltérő nézőpontjaiból és kérdésfeltevéseiből áll össze, milyen lesz végül. A külső nézőpont folyamatos játékba hozása a magyar olvasó számára azonban minden fejezetben rendkívül termékeny az önmegértés és az önreflexió alapvető és el nem kerülhető hermeneutikai folyamatában.
A szerkesztői előszó kiemeli, hogy nem az érdeklődő, de tudatlan olvasót tartják szem előtt egy kompakt, reprezentatív karakterű, a magyar irodalom történetének kanonikus szerzőit felvonultató narratíva megalkotásával, hanem a tanulmányok nyelvek és nemzetek fölötti poétikai és ideológiai jelenségek lokális megvalósulásait vizsgálják, illetve azok esetleges visszahatását a világirodalomra. Ez a világirodalom fogalom tehát az interkulturális jelenségekre figyel (mint például a görög-római műveltség és a nyugati kereszténység morális és metafizikai hagyománya), amelyeket nem a nemzeti irodalom határainak megsértéseként, hanem a magyar kultúra meghatározó lényegeként kezel. Az előszó ezért emel ki olyan tényeket és eseményeket, amelyek alapvetően befolyásolták a magyar irodalom alakulástörténetét: például Magyarország félperiferiális helyzete a nyugati civilizációban, a keleti blokk negyvenéves periódusa, majd felbomlása, a közép-európai országok csatlakozása az Európai Unióhoz az ezredforduló után, a régió és a Trianon előtti Magyarország többnyelvűsége, a finnugor eredetű magyar nyelv izoláltsága és fordítási nehézségei, a nemzeti önkép nem mindig pozitív jellegzetességei, illetve egyáltalán a nemzetfogalom kialakulásának, összetevőinek, hatástörténetének kulturális, történelmi és ideológiai kontextusai. Kiemelt célként jelenik meg annak tanulmányozása is, hogy Magyarországon miként formálódott a világirodalomról történő gondolkodás.
A könyv utolsó, ötödik egységében – amely A világ színpadán címet viseli – két olyan tanulmány olvasható, amelyek erős keretet adnak ahhoz, hogy miként képzelhető el racionálisan a magyar irodalom mint világirodalom. (A fejezetek kötetben szereplő eredeti angol címét lásd az írás végén feltüntetett tartalomjegyzékben – B. K.) Király Péter és Kiséry András A magyar irodalom világai: „fordítási tájképek” (translationscapes) és világrendszerek című tanulmánya, amely a kötet záró fejezete is egyben, egy olyan komplex kvantitatív vizsgálat eredményeit közli, amely az 1800 és 2009 között a világirodalom piacán idegen nyelvre fordított magyar irodalom adatait dolgozza fel. Az adatok értelmezése megmutatja, mely időszakokban mely szerzőket milyen nyelvre fordítottak le, így áttekintő képet ad a magyar irodalom világirodalmi jelenlétéről. Számos eredménye mellett kiemelendő néhány markáns megállapítás: Petőfi és Jókai világpiaci jelenléte a 19. második felében; az általános világpiaci trend meghatározó angol nyelvűsége mellett a magyar könyvek ismertségét elsősorban a német fordítások biztosítják, innen léphetnek tovább egyes szerzők az angol nyelvű piacra; a Szovjetunió és a keleti blokk kultúrpolitikai időszakában megjelenik egy másodlagos világirodalmi piac, amelyet a politikailag támogatható könyveknek a keleti blokkban való cirkulálása biztosít, és a két világirodalmi piac között alig van átjárás a magyar irodalom szempontjából; magyar szerzők nem tudnak betörni az utóbbi évtizedekben a zsánerirodalom piacára, míg a késő 19. és a 20. században erre több példa van (pl. történelmi regény, ifjúsági irodalom); elsősorban a magas irodalmi presztízzsel rendelkező szerzők munkái jelennek meg a világirodalmi piacon az 1980-as évektől kezdődően. Előzetesen szintén kiemelem Kappanyos András tanulmányát, aki a modern magyar költészet fordíthatóságáról és fordíthatatlanságáról értekezik három költészeti antológia példáján, és rámutat arra, hogy a magyar nemzeti önképet mélyen meghatározza a magyar irodalom kivételességének meggyőződése, az önkritikára szoruló heroikus önképnek pedig különösen ellentmondásos elemei vannak, így a világirodalmi tényezőként való érvényesülést elsősorban történelmi és politikai tényezők nehezítik. A nyelvi korlátok számbavételekor elsősorban a költészet fordíthatóságának rendkívüli nehézségei és marginalizáltsága érzékelhető, ami összességében természetesen nemcsak a nyelvi különbözőség, hanem kulturális távolságok kényszerű eredménye is. Így a tanulmány amellett érvel versek és műfordításaik érzékeny elemzésével, hogy a magas nyelvi és kulturális minőségű műfordítások mellett szükséges a magyar irodalmi szöveg külföldön dekódolható kontextusának megteremtése, illetve a sikert elért műfordításoknál rámutat a világirodalmi jelenségekhez való tiszta kapcsolódásokra. Ugyanebben a fejezetben olvasható Kulcsár-Szabó Zoltán tanulmánya, amely a magyar költészet idegen nyelvre fordításait, illetve egyes szerzőknek a világirodalmi kortársakhoz kapcsolódásait vizsgálja az 1970-es évektől, így kiválóan rezonál Kappanyos megállapításaira. Részletesebb elemzést Domonkos István Kormányeltörlésben (1971) című verse és műfordítása kap, amely képes közvetíteni a nyelvi szegénységre és roncsolódásra épített költeményben megfogalmazódó nyelvi-egzisztenciális elhazátlanodást. Borbély Szilárd Berlin & Hamlet (2003) kötetének, illetve Alexanderplatz című versének értelmezésében a huszadik századi budapesti és berlini várostopográfiákat mozgató magyar és német nyelvű szerzők szövegeinek idézését vizsgálja, rámutatva arra is, hogy a Téli éjszakának az Alexanderplatzba íródásával József Attila költészete globális kontextusokba helyeződik.
A kötet öt fejezetbe rendezett huszonegy tanulmánya alapvetően kronologikus rendet követ, bár a kora újkorra fókuszáló első két tanulmány, majd három tizenkilencedik századi fókuszú munka után meghatározó a huszadik századra és a kortárs magyar irodalomra irányuló figyelem. Több tanulmány ad helyet íróportréknak, egy-egy vers vagy regény tömör, elmélyült elemzésének, hatás- és recepciótörténeti áttekintéseknek, történelmi-ideológiai kontextusok, sajtó- és színháztörténeti vonatkozások kibontásának, illetve két kvantitatív módszert választó elemzés is van. Ha szófelhőbe rendeznénk a tanulmányok kulcsfogalmait, elképzelhető, hogy olyan kifejezések jelennének meg nagyobb betűkkel, mint az Osztrák–Magyar Monarchia, első világháború, Trianon, második világháború, holokauszt, keleti blokk, Kádár-kor, rendszerváltozás, Közép-Európa, Kelet-Európa, Szovjetunió, Európai Unió, vasfüggöny, félperiféria, komparatisztika, fordítás, fordíthatatlanság, folyóiratok, Nyugat folyóirat, kiadók, irodalom- és kultúrpolitika, egynyelvűség, többnyelvűség, kisebbség, nyelvi izoláció, többség, elnyomás, szabadság, nacionalizmus, nemzeti önkép, imagológia, nosztalgia, poszt-, transz-, inter-, Petőfi Sándor, Márai Sándor, Szabó Magda, Nádas Péter, Esterházy Péter, Kertész Imre, Krasznahorkai László, Frankfurti Könyvvásár, irodalmi Nobel-díj.
Az első fejezet a kora újkori magyar irodalmat az európai műveltség hálózatába helyezve vizsgálja. Bene Sándor a tanulmánya címébe a kora újkori magyar világirodalmat emeli, hangsúlyozva, hogy a korszak gondolkodásából hiányzik a világirodalom modern fogalma, és ezzel együtt a nemzeti irodalom fogalmáé is. Munkája Janus Pannonius, Balassi Bálint és Zrínyi Miklós portréját nem a magyar irodalomtörténetírás hagyományos fejlődéstörténeti és a nemzeti identitást középpontba helyező interpretációjával alkotja meg, hanem a humanista műveltség és kapcsolatrendszer, a félperiféria-tapasztalat, a többnyelvűség, az imitációs gyakorlat, illetve az antik és kortárs intertextuális hálózat középpontba helyezésével. Amint azt Bene konklúziója megfogalmazza, talán nem véletlen, hogy a világirodalom (itt a humanista műveltség értelmében) írói identitást meghatározó tényező a nyugati kultúra félperifériáján. Kiss Farkas Gábor azokat a tizenhatodik századi magyarországi neolatin munkákat elemzi, amelyek a nyugat- és közép-európai könyvpiacon értek el sikereket. Gondolatmenetében arra figyelmeztet, hogy ez idő tájt Európában már a vernakuláris nyelven írt irodalmi szövegek is részesei egy formálódó világirodalmi kánonnak (például a Dekameron és az Amadis), akár más vernakuláris nyelvre, akár latinra történő fordításukkal, a latin nyelven írt munkák pedig eleve könnyebben lépnek be a könyvek műveltségi-egyházi-üzleti piacára. Esettanulmányaiban elsőként Janus Pannonius pápaellenes szatirikus epigrammáinak 16. század eleji, a reformáció szellemi környezete által újrakontextualizált és katalizált sikerét mutatja be. Majd Zsámboki János emblémáskönyvét és Szegedi Kis István teológiai értekezésének posztumusz kiadását elemzi, amelyeknél a különleges könyvtárgy és szerkesztésmód vált a nyugat-európai könyvpiaci siker előmozdítójává, de éppen ez a nemzetköziség vonta ki az érdeklődésből a nemzeti irodalmi narratíva megjelenésével.
A második rész négy tanulmánya a tizenkilencedik század és a kora huszadik század időszakában, a modern nemzetfogalom körül forog, rálátást engedve annak a szellemi közegnek, illetve üzleti gondolkodásnak a működésére, amely a világirodalom modern fogalmának karrierjével párhuzamosan bontakozott ki. Hajdu Péter és Milbacher Róbert írása Petőfi Sándor és Jókai Mór pályáját az irodalom globális piacképessége szempontjából vizsgálja a nemzetépítés kontextusában, bemutatva a Magyar Királyság 19. századi geopolitikai helyzetét, illetve a magyar nyelv és irodalom funkcióját a nemzeti identitás megképzésében és a magyarság sztereotipikus önképében – ez a nemzet- és irodalomkép a teljes kötetben hivatkozási alap a magyar irodalom világirodalmi pozicionálásában. Alaptézisük szerint azok az irodalmi stratégiák, amelyeket a magyar nemzetépítés eszméjének kiteljesítésére dolgoztak ki, paradox módon külföldön is piacképesnek bizonyultak. Hites Sándor a magyar nemzeti romantika időszakában a műfordításban rejlő üzleti lehetőségeket is kiaknázni kívánó Sir John Bowring és Kertbeny Károly rettenetes műfordításait és azok következményeit vizsgálja a Fordítás által traumatizálva című tanulmányában. Bowring magyar költészeti antológiája a nem létező versek és nyelv kitalálásával, illetve az egzotikum és a barbárság hangsúlyozásával az angol irodalmi lapokban gúny és paródia tárgya lett, ami persze nemcsak Bowringra hatott vissza, hanem a magyarokról történő gondolkodásra is. Kertbeny a Petőfi-fordításaival váltott ki figyelmet az 1860-s években, egyrészt hasonlóképpen a rusztikus egzotizmus sztereotípiáival, másrészt pedig a szó szerinti fordításaiból következő abszurd nyelvi megoldásaival – ráadásul Bowring ezt a munkát vette kézbe, amikor Petőfi költészetével kezdett foglalkozni. Hites zseniális humorérzékkel követi végig ennek a folyamatnak a bonyodalmait és megoldhatatlanságát, a világirodalom történetének egy sarkalatos problémájára rámutatva: a kis nyelvek irodalmát a műfordítások és a kritikusi figyelem kitünteti ugyan, de a nagy nyelvek kultúrái továbbra is a műveltség–barbárság tengelyén rendezik el a nemzeti irodalmakat a 19. században. T. Szabó Levente tanulmánya a Meltzl Hugó és Brassai Sámuel szerkesztésében Kolozsváron 1877 és 1888 között működő Acta Comparationis Litterarum Universarum című periodikát, azaz az első komparatisztikai folyóiratot elemzi. A többnyelvű lap kultúrafogalmának és szerkesztési koncepciójának bemutatásában T. Szabó a nem hierarchikus és nyitott világirodalom-koncepciót, a tömegkultúra és tömegsajtó piaci logikájával szembemenő kis példányszámát, illetve további kiadványait vizsgálja, figyelve a szerkesztők modernizmus fogalmának radikalizmusára. A világirodalom eszerint nem nyelvi-gazdasági-hatalmi hierarchiaként, hanem hálózatként gondolható el, az irodalomról való gondolkodás pedig demokratikus térként. A fejezet utolsó tanulmánya Jessie Labov, Maróthy Szilvia, Péter Róbert és Kocsis Zoltán munkája A világ keresése a magyar irodalomban címmel, amely a kvantitatív vizsgálat módszerével figyeli a Hét (1890–1924) és a Nyugat (1908–1941) című folyóiratokban a világirodalmi anyagokat különféle adatok gyűjtésével, grafikonokon is vizualizált tendenciák ismertetésével, nevezetesen: a szerző nemzetisége/nyelve/országa, műfaj, a szerző gyakorisága, top 10 szerző, illetve mindezen mutatók időbeli módosulása adatainak értelmezésével. Projektjük kiterjesztésének tervével a digitális irodalomtudományban rejlő perspektívákat is felvázolják, a magyar irodalomban jelen lévő világirodalom, illetve a világirodalomban jelen lévő magyar irodalom időben kiterjedtebb vizsgálatának lehetőségével.
A Geopolitikai koordináták című harmadik rész hat tanulmánya a huszadik századi és a kortárs magyar irodalom önmeghatározásában szerepet játszó geokulturális tények, sztereotípiák és illúziók megjelenését vizsgálja, számot vetve ismét centrum és periféria, nyugat és kelet fogalompárjaival. Bengi László tanulmánya a Nyugat köréhez tartozó szerzők prózamunkái város- és vidékképének rétegzettségét vizsgálja, kiemelten figyelve a világirodalmi hatásokra. Móricz Zsigmond Az Isten háta mögött című regényének elemzésében Flaubert Bovarynéjának hatása és regénybeli idézése kap figyelmet, Kosztolányi Dezső Pacsirtájában pedig Sárszeget a globalizálódó kultúra ellen védtelen és bizonytalan identitású, kulturális félreértéseknek kiszolgáltatott városként mutatja meg. A huszadik század eleji vidéki nagyvárosok ábrázolása egyrészt a többközpontú magyarországi irodalmi kultúra kiépülését ígérhette, ugyanakkor, ahogy Bengi rámutat, az a törekvés, hogy olyan nemzeti kánont alakítsanak ki, amely összeegyeztethető az európai modernizmus eszméivel, a főváros és a vidék közötti ellentétet erősítette. Z. Varga Zoltán tanulmánya Ady Párizs-verseit vizsgálva azt hangsúlyozza, hogy a nyugat-európai modernség fővárosa a nemzeti identitás kritikus újragondolásának mitikus helyszínévé vált, egyúttal pedig Ady saját költői programjának szimbolikus terévé. A városi tér sűrítettségét és ellentmondásosságát a mélyen személyes életrajzi élmények és a nyelvi idegenség is erősítette Ady költészetében. A fejezet négy további tanulmánya a közép-európaiság fogalmát és diskurzusait vizsgálja politikai, kultúrpolitikai, interkulturális és irodalmi szempontból. Balogh Magdolna 1945 előtti és utáni periódusokban gondolkodva állapítja meg, hogy a közép-európaiság gondolata krízisidőszakokban vált jelentőssé politikai okok miatt, nevezetesen Trianon, a második világháború, 1956, illetve a rendszerváltozás után, a kis nemzetek és nemzetállamok önigazolásában és önvizsgálatában, a félperiferikus tapasztalat, a nyugati és a keleti hatás kettőssége, a lemaradás és a felzárkózás ellentétes hatásainak megtapasztalásával. Bibó István, Konrád György, Czeszław Miłosz, Milan Kundera értekezéseiben és publicisztikáiban a kulturális identitás utópisztikus konstrukcióit, majd az 1989 utáni magyarországi nyilvánosságban a fogalomra érzékenyen figyelő folyóiratok, nevezetesen a 2000, a Magyar Lettre Internationale, illetve a Kalligram Kiadó és folyóirat Közép-Európa-szemléletét vizsgálja. Csehy Zoltán fejezete egészében az 1991-ben Szigeti László által Pozsonyban alapított Kalligram történetével és programos működésével foglalkozik, amelynek viszonylag hosszú időn keresztül sikerült meghatározó módon formálnia a magyar és a szlovák irodalmon keresztül a nyelvük és a kultúrájuk kapcsolatát, kisebbség és többség viszonylagosságát, a közép-európaiság közös tapasztalatát, a transzkulturális jelenségek identitásformáló hatását. Szolláth Dávid és Rákai Orsolya tanulmányai a közép-európai tapasztalatot a közelmúltbeli, illetve a kortárs prózaírói életművekben vizsgálják: Szolláth a regionális tapasztalat és a töredékesség vezérfogalmaival az ezredforduló magyar prózáját elemzi, a posztmodern narrációs technika, néhány kitüntetett műfaj (pl. áltörténelmi regény, novellaciklus), illetve a történelmi alaphelyzet (a határon túli magyar írók nyelvi-kulturális-politikai környezete és annak változása) szempontjából, kitérve végül Mészöly Miklós, Nádas Péter és Esterházy Péter írásművészetének nyitott Közép-Európa fogalmára, illetve Krasznahorkai László, Bodor Ádám és Tar Sándor elszigetelt perifériatapasztalatára. Rákai Orsolya Nádas, Esterházy és Krasznahorkai recepciójában a közép-európiság változó szerepét mutatja be, részletesen elemezve az 1999-es Frankfurti Könyvvásár szerepét a szerzők német nyelvű sikereiben, majd a világirodalom piacára való átlépés nehézségeit és ellentmondásait.
A negyedik rész három tanulmánya a politikai irodalom és az irodalompolitikák fogalmai köré csoportosul, lazább egységként. A magyar Holokauszt-irodalomról szóló tanulmányában Kisantal Tamás a közvetlenül 1945 után megjelent több mint 200, különféle műfajban írt, lényegében felejtés alá vonódott szövegkorpuszra irányítja a figyelmet. Déry Tibor színdarabjának (A tanúk), Török Rezső romantikus színpadi komédiára építő Enyv és szappan című regényének, illetve Rudnóy Teréz Szabaduló asszonyok című regényének részletesebb elemzésével mutat rá arra, hogy a bystander kívülálló pozíciója hogyan sodródik közel az elkövetőéhez, ennek etikai súlya és felelősége viszont hiányzik a magyar társadalom emlékezeti stratégiájából. A szemtanú passzivitásának kritikai újraolvasása és a magyar Holokauszt-irodalom többszólamúságának feltérképezése így nemcsak a nemzeti irodalmi kánon bővítését és a nemzeti-emlékezeti önkritikát, hanem a világirodalmi figyelmet is erősítheti. Bezeczky Gábor és Deczki Sarolta tanulmánya arra a feszültségre mutat rá, hogy Lukács György a 20. század egyik legmeghatározóbb, nemzetközi jelentőségű irodalomteoretikusa, később magyar kultúrpolitikusa a realizmus fogalma köré rendezett világirodalmi kánonkoncepciójával, illetve az irodalmi modernség kritikájával hogyan zárja ki a világirodalomból a magyar irodalmat. A tanulmány olyan portrét ad Lukácsról, amely a teljes életműben vizsgálja a szerző viszonyulását a magyar irodalom jelentős alkotóihoz. Scheibner Tamás tanulmánya a posztszocialista nosztalgia jelenségeinek és kutatásának trendjeiből indul ki a kortárs közép-európai kultúrában, a restauratív és a reflektív stratégiák különbözőségét hangsúlyozva. Elemzése középpontjában azonban a nosztalgia bizarr, sőt abszurd működésének vizsgálata áll, elsőként a szocialista realizmus kultúrájában, amely összecsúszik az utópia időtlenségével, például az első és a második világháború előtti idillivé stilizált békeidők munkáshőseinek ábrázolásában. A Kádár-kor nosztalgikus attitűdjének vizsgálatában Szabó Magda fókuszba emelését az utóbb ráirányuló nemzetközi figyelem is indokolja: az írónő Kádár-kori népszerűségében meghatározó volt Scheibner szerint a regényeiben meghatározó, a századforduló és a két világháború közötti időszakra irányuló reflektív, tudatos, önkritikus nosztalgia – bár ez véleményem szerint a regényeire irányuló rajongásban ez mintha nem igazán érvényesült volna sem korábban, sem manapság.
Az utolsó, ötödik részben Kányádi András és Mekis D. János tanulmánya Egy váratlan sikertörténet – Márai a világirodalomban címmel az életpálya kényszerű történelmi kitettségét, illetve a posztumusz világirodalmi és magyar irodalmi siker okait és eltéréseit vizsgálja, kapcsolódva Scheibner Tamás tanulmányának Máraira fókuszáló szakaszához. Komporály Jozefina tanulmánya ugyanebben a kötetegységben szintén kapcsolódik a fordíthatóság és a világirodalmi siker kérdésköréhez, ugyanis a magyar irodalom filmes és színpadi adaptációit és forgalmazhatóságukat vizsgálja, Tarr Béla Krasznahorkai-interpretációink nemzetközi sikereit is kiemelve. Egyik esettanulmánya Agota Kristof A nagy füzetének filmes és színpadi adaptációját értelmezi (a Szász János rendezte filmet és a brit Forced Entertainement társulat előadását), rámutatva Szász filmjének minden innovációt nélkülöző, a történelmi traumák feldolgozását sikertelenül megközelítő megoldásaira. A másik esettanulmány Szabó Magda Az ajtó című regényének Szabó István-féle filmes (2012), nemzetközi sztárokat felvonultató, Szabó Magda világirodalmi sikerét erősítő adaptációját és a Nemzeti Színház Szabó K. István-féle színpadi produkcióját veti össze: a film ebben az esetben is elmulasztja az önvizsgálat és a szembenézés lehetőségét, a történelmi trauma személyes vetületeinek megmutatását, ami Szabó István Mephistóját ismerve különösen nagy veszteség. A kötetnek ez az ötödik, utolsó egysége A világszínpadon címet viseli, egyszerre szimbolikus és szó szerinti jelentéssel: amint fentebb láttuk, Kányádi András és Mekis D. János, Komporály Jozefina, Kappanyos András, Kulcsár-Szabó Zoltán, illetve Király Péter és Kiséry András tanulmányai a magyar irodalmat valóban a világirodalom szimbolikus színpadán vizsgálják, Komporály pedig részben ténylegesen a színház mint kultúrtechnika világában. A hatodik, áttekintésemben pedig egyúttal az utolsó tanulmány Jákfalvi Magdolnáé, aki a századelő élénk budapesti színházi életben sikeres két színpadi szerző és dramaturg külföldi pályáját követi végig: Lengyel Menyhértét forgatókönyvíróként az Egyesült Államokban, Háy Gyuláét színpadi szerzőként és forgatókönyvíróként pedig Moszkvában, azt is megmutatva, milyen nyugat-európai dramaturgiai-színházesztétikai hagyományokat vittek tovább, egyikük az amerikai filmipar korlátozó gépezetében, a másikuk a kommunizmus politikai propagandájának kényszerítő kereteiben.
Végezetül azt szeretném kiemelni, hogy a HLWL-kötet tanulmányainak meghatározó részében hangsúlyosan jelen van azoknak a műfordítóknak a neve és munkája, akiknek köszönhetően egyáltalán lehetséges gondolkodni a magyar irodalomról mint világirodalomról. Egyúttal pedig méltatni szeretném a kötet szerzőgárdáját nemcsak a megírt tanulmányok eredményei szempontjából, hanem a kortárs komparatisztikában való szerepüket is kiemelve, többek között az ELTE HTK ITI, a Neohelicon című folyóirat, a Polecolit Kutatócsoport, illetve a magyarországi egyetemeken túl több külföldi és határon túli egyetem és kutatóintézet (Pozsony, Kolozsvár, Zágráb, Bécs, Varsó, Párizs, London, New York, Sencsen) tanáraként, kutatójaként, munkatársaként. A HLWL-kötet így amellett, hogy rendhagyó nézőpontot teremt a világirodalom és a magyar irodalom tanulmányozásában, egy egészen különleges szépirodalmi válogatást és tudósi együttműködést is létrehoz.
Elhangzott 2026. szeptember 29-én az Eötvös Collegium Klubtermében, az ELTE HTK Irodalomtudományi Kutatóintézet által rendezett a kötetbemutató és kerekasztal-beszélgetés alkalmával.
Hungarian Literature as World Literature, Edited by Péter Hajdu and Zoltán Z. Varga, Bloomsbury Academic, New York, 2026, 301 oldal
Sorozat: Literatures as World Literature 34.
A kötet tartalomjegyzéke:
Table of Contents
List of Figures
Acknowledgments
Geopoetical Coordinates of Hungarian Literature: An Introduction to Hungarian Literature as World Literature Péter Hajdu (Shenzhen University, China) and Zoltán Z. Varga (University of Pécs, Hungary)
Part 1. Early Hungarian Literatures in European Networks
1. Early Modern Hungarian World Literature Sándor Bene (Institute for Literary Studies, Hungary)
2. Neo-Latin „Bestsellers” from Sixteenth-Century Hungary Farkas Gábor Kiss (University Eötvös Loránd, Hungary)
Part 2. Imagining and Representing the Nation
3. The Global Marketability of the Literature for Nation Building (Sándor Petofi and Mór Jókai) Péter Hajdu (Shenzhen University, China) and Róbert Milbacher (University of Pécs, Hungary)
4. Traumatized by Translation: On the Unappreciated Services of Sir John Bowring and Karl-Maria Kertbeny Sándor Hites (Institute for Literary Studies, Hungary)
5. The First Journal of Comparative Literature as Little Periodical: Slow Print, Radicalism, and Pioneering Modernism in the Acta Comparationis Litterarum Universarum Levente T. Szabó (Babes-Bolyai University, Romania)
6. Looking for the World in Hungarian Literature: Foreign Authors in Early Twentieth-Century Periodicals Jessie Labov (Institute for Literary Studies, Hungary), Szilvia Maróthy (Independant Researcher, Hungary), Róbert Péter (University of Szeged, Hungary), and Zoltán Kocsis (University of Szeged, Hungary)
Part 3. Geopoetical Coordinates
7. Spatial Orientations and Literary Regionalism: The Geocultural Immersions of Hungarian Literature in the Early Twentieth Century László Bengi (University Eötvös Loránd, Hungary)
8. A Magyar in the Capital of Modernity: Endre Ady and the Symbolic Geography of the Modernity Zoltán Z. Varga (Institute for Literary Studies/University of Pécs, Hungary)
9. Discourses on Central Europe in Hungary Before and After 1945 Magdolna Balogh (Institute for Literary Studies, Hungary)
10. “Once There Was a Central Europe”: Region and Fragmentation in Hungarian Fiction at the Turn of the Millenium Dávid Szolláth (Institute for Literary Studies, Hungary)
11. Minority Literature Versus Central European Cultural Networks: The Kalligram Phenomenon Zoltán Csehy (Comenius University, Slovakia)
12. The Changing Role of Central Europeanism in the Reception of Péter Nádas, Péter Esterházy, and László Krasznahorkai Orsolya Rákai (Institute for Literary Studies, Hungary)
Part 4. Political Literature, Literary Politics
13. Questions of Moral Responsibility in Hungarian Holocaust Literature Tamás Kisantal (University of Pécs, Hungary)
14. The Power of Oppositions: György Lukács on Hungarian Literature Sarolta Deczki (Institute for Literary Studies, Hungary) and Gábor Bezeczky (Institute for Literary Studies, Hungary)
15. A Pre-History of Post-Socialist Nostalgia: Hungarian Literature in Search of a Relatable Past During Sate Socialism Tamás Scheibner (University Eötvös Loránd, Hungary)
Part 5. On the World Stage
16. Hungarian Dramatic Literature in the Global Theater and Film Industry During the Interwar Period Magdolna Jákfalvi (University of Theatre and Film Arts, Hungary)
17. An Unexpected Success Story: Sándor Márai in World Literature András Kányádi (Institut national des langues et civilisations orientales, France) and János Mekis D. (University of Pécs, Hungary)
18. Hungarian Literature on Stage and Screen: Translation, Adaptation, Recalibration Jozefina Komporaly (University of the Arts London, UK)
19. Translatability and Untranslatability in Representative Anthologies of Modern Hungarian Poetry András Kappanyos (Institute for Literary Studies/University of Miskolc, Hungary)
20. In Between Languages: Hungarian Lyric Poetry Since the 1970s Zoltán Kulcsár-Szabó (University Eötvös Loránd, Hungary)
21. The Worlds of Hungarian Literature: Translationscapes and World Systems Péter Király (Gesellschaft für wissenschaftliche Datenverarbeitung mbH Göttingen, Germany) and András Kiséry (The City College of New York, USA)
[1] A fejezetek kötetben szereplő eredeti angol címet lásd az írás végén feltüntetett tartalomjegyzékben.
Hozzászólások